Utolsó nap, első hó
Tegnap délután lovagoltunk. Lett volna mit csinálni a tanyán: kimérni az új tető helyét, kupacokba hordani a lomokat, kitakarítani az épülő nyergest a vakoláshoz, leszigetelni a kerti csapot, a lovak elől elkeríteni azt a részt, ahol az ácsok dolgozni fognak, kiásni az újra felhasználható akác oszlopokat. Ehelyett ebéd után egyszerűen lóra ültünk Hugival. Elég ritkán fordul ez elő mostanában.
Kint az egész társaságnak elment az esze valószínűleg: zászlós farokkal, nagyokat horkantva föl-le rohangáltak, volt kézenállás, függőleges rúgás, ágaskodás, talán csak dupla szaltót nem ugrottak. Úgy fénylett még a téli szőrük is, mintha ki lennének vaxolva, az orrukból szilárd, kézzel megfoghatónak tűnő, fehér felhők hömpölyögtek, ahogy fújtattak, és bár most némi túlsúly takarja idomaikat, így is vad erőt sugalltak a feszülő izmok. Gyönyörűek voltak. Nem hiszem, hogy az Appassionata szebbet tud mutatni, mint a szabadon, féktelenül, pusztán a mozgás öröméért mozgó lovak látványa (de azért várom már ).
Aztán felnyergeltünk. Rehab-túra Bendegúzzal, Hugi a pónival kísért el. Bendegúz meg van kergülve, amióta nem dolgozik. Egyfolytában kereste a lehetőséget, hogy valamitől megrémülhessen és legyen újabb és újabb oka egy termetes bakugrásra, vagy cikk-cakk irányú vágtára. A tudtára adtam, hogy jobb szeretem, ha időnként érinti a lába a talajt, de magamban borzasztóan örültem, hogy nagy a menőkedve, tobzódik a párnás hátsójában összegyűlt energiában és nem igazán érdekli, hogy úgy lélegzik, mint Darth Vader. Valami hasonlót érezhet az apa, amikor az óvó néni arról panaszkodik, hogy a fia verekszik a társaival: titokban büszke és boldog.
Megpróbáltam én sem foglalkozni a légzésével. Néha úgy érzem, a fülem helyén egy kocsányon lógó fonendoszkóp van, ami állandóan a ló tüdejére tapad. Ez – amellett, hogy bizonyára nagyon hülyén nézhetek ki vele – valószínűleg nem használ semmit. Folyton hangokat hallok, felerősödött pulzust vélek érezni és minden nagyobb sóhajtásnál én kapok szívbajt. Bendegúz beteg. Nem hiszem, hogy valaha is visszakapja teljes erejét, de ezt sajnos el kell fogadnom. Ha azzal nyomasztom magam, hogy mi lett volna ha, akkor hamarosan egy komfortos kis bélelt kényszerzubbonyt találok magamon chaps helyett. Valószínűleg Bendegúz betegségének is oka van, mint mindennek, ami mostanában történt velem, csak még nem értem. Ezzel együtt jókedvű. Szóval nem kéne nyomasztanom az állandó aggódásommal. Vigyázok persze, hogy ne terheljem túl, de ahelyett, hogy erőszakos korlátokat szabok neki, azt hiszem, inkább megtanulom érteni a finom jelzéseit is és rábízom magam, saját magát ő érzi a legjobban.
Virág, a póni nagyon jófej kis ló. Egy kislány szokott rajta lovagolni, aki ügyesen ül ugyan, de nem érzi még, hogy mi az engedés. Ha érzi is, fél tőle. Hugival a hátán ez kis törpe hálásan nyújtogatta a rövid nyakát és olyan elengedetten vágtázott odaadott szárral, hogy öröm volt nézni. Jókat mentünk, találkoztunk lovasokkal, elég nagy itt a pata-forgalom. Kedves és kevésbé barátságos emberek, de az ő orruk is ugyanúgy kipirult a száraz hidegben, mint a miénk, ha egy irányba vitt az utunk, olykor csapódtunk, beszédbe elegyedtünk velük. Valamiért mindenki tudta, hogy hol lakunk. Fogalmam sincs honnan, az emberek többségét még életemben nem láttam. Hazafelé Hugi megjegyezte, hogy szereti, ha Bendegúz hátán ülök, mert ilyenkor jókedvűnek lát és...úgy általában: embernek...máskor meg inkább valami depressziós múmia-szerűségnek. Igen, ezt én is észrevettem. Sok olyan dolog történt, amire azelőtt Bendegúz mindig vigasz volt, most pedig ő szomorúságom legfőbb oka. De tegnap fantasztikusan jó volt.
Hazafelé kényelmesen sétáltunk, és végre beszélgettünk Hugival. Egy házban lakunk, mégis alig-alig adódik erre alkalom. Beszélünk persze arról, hogy megjött-e már megrendelt sóder, volt-e kint az asztalos, ettek-e már a lovak vagy hogy mit hozzon a pékségből, de nagyon ritkán tudunk beszélgetni egymással. Az őszi nap végelgyengülése előtti utolsó erejét összeszedve vakított, melege már nem volt, csak fénye, az erdő pedig még kétségbeesetten kapaszkodott rohamosan hulló színeibe. Földöntúli hangulata van ilyenkor az erdőnek, nem hiszem, hogy képes lennék szavakkal megfogalmazni, tudjátok milyen, lovagoltatok már őszi erdőben. Olyan, mintha a természet érezné közelgő halálát és megpróbálná a testét a legszebb formájában átadni a hónapokig tartó másvilágnak. Tombolva táncol az árnyalatok örvényében, káprázatos kontrasztokkal próbálja palástolni vészesen erősödő kopaszságát. Lenyűgöző. De már tegnap is éreztem a tél szagát. Nincs otthon egyelőre se tévé, se internet, nem hallottam időjárás-jelentést, de biztos voltam benne, hogy reggel fehér egyenruhában fogadnak a diófák.
Nem tudok kinőni a hó okozta izgalom érzéséből. Utálom, mert hideg és nemsokára latyakos lesz és úgy általában jobb szeretném, ha a mediterrán irányba mozdulna el a klíma idehaza, de valahogy, amikor először meglátom a havat, mindig elfog valami kellemes érzés és elszomorít, ha a Karácsony hó nélkül múlik el. Gyerekkoromban igazi telek voltak. Olyan nagy hó esett egyszer, hogy nem tudtuk kinyitni a bejárati ajtót és nem mentünk iskolába. Ma reggel mikor kinéztem a szoba ablakán, az első gondolatom az volt, hogy aztaaa, milyen jó lesz az első patanyomokat otthagyni a szűz hóban...A második, hogy bassszus...nem rakattam fel a téli gumikat. A harmadik pedig, hogy mit fognak szólni a macskáim, meg a kisebbik kutya a fehér lepedőhöz, mert ők még sosem láttak havat. Hát, viccesek voltak. Az egyik parkolóban talált panelcicám olyan sliding stoppot nyomott a bejárati ajtón kiesve, hogy csak úgy porzott alatta a laminált padló. A lovak meg egyszerűen nem jöttek reggelizni. Hugi felmászott a bálák tetejére, onnan szoktuk betájolni, merre vannak, hogy ne fussunk felesleges köröket. Egész messze, a hátsó kerítésnél voltak. Imádják a havat. Örömmel futnak és hemperegnek benne, kitúrják alóla az ehető zöldet és patájukkal betörik a hóval borított jeget az ivóvíz tetején. Ennek így kell működnie, bár engem ráz a hideg, ha csak ránézek egy jégdarabra. Amúgy már megtanulták, hogy ha hívjuk őket, akkor be kell jönni, ma reggel viszont rekedt kiabálásunkra a fülük botját sem mozdították (hogy néhez ki egy fül botja ). Mivel velük ellentétben mi elég nyápicok vagyunk, kocsival mentünk ki értük. Nálam volt a telefon (hiszen dolgozni indultam), így készítettem pár fotót. Aztán ott ragadtam és megint 11-re értem be. Lehet, hogy kirúgnak, mielőtt felmondanék...Viszont gyorsan letöltöttem a reggeli képeket a gépre és a kávét még téli hangulatban ittam meg. Komolyan sajnálom, hogy el fog olvadni.