Lélekló

Ő már látja a szellemeket, lelke szakadni vágy szűk földi zárkájából. S bár Te sírva rettegsz a helytől, hová menni készül, ő nem fél szenvedő burkát hátrahagyva, hangtalanul koppanó, súlytalan patával a tágas fénymezőkre lépni. Látod távolodni, áttetsző alakja a fénybe vész, s míg te görcsösen kapsz utána, ő boldogan prüszkölve rázza le magáról gyötrelmének okát: a testet. 
Kezed sokáig emlékszik majd szőre selymére. Orrod még érzi szúrós illatát, füled még hallja türelmetlen köszöntését s álmodból felriadva gyakran látod, rád néz. Szeme csupa kérdés és Te nem tudsz felelni.
De idővel elindul feléd, és lelke a lelkedbe vándorol. Bezárod oda, ahol örökre szabad lesz, ahol eltűnnek életének fájdalmas nyomai: a sebek beforrnak, szikár lábain büszkén kihúzza magát, testén az élet fénye csillan. Tekintete pimasz, izmai ugrásra készek, nyerítése visszhangzik a dombok között. S te már futni látod őt és repülni, sörényét csomózza a forgószél, eltűnik a rém emlék, és Maderon, a lélekló gondtalanul meghempereg az öröklét dús legelőjén.